Locsolkodás

Sohasem szerettem locsolkodni. Mindig is kényszeres cselekedetnek tartottam, egyfajta kötelező feladatnak, amit illik teljesíteni, és elviselni a megpróbáltatásokat, mint valami foghúzást. Kisgyermekként a húsvéthétfői reggelen rendre felkerekedtünk édesapámmal, és meglátogattuk a népes család hölgytagjait.

Őrhalomban indítottuk az utat, eljutottunk a másod- és harmadfokú unokatestvérekig, olyan otthonokban is jártunk, ahol az év más napjain egyáltalán nem. Folytatásként jött a balassagyarmati famíliás kör, végül a lépcsőházi barátoknál, ismerősöknél zártunk. Tulajdonképpen untam az egészet, néhol még a versikét is kikövetelték tőlem az asszonyok, persze közben több háznál is degeszre ehettem magam: főtt tojásaiból hármat-négyet is behabzsoltam, némi sonkaszelettel megspékelve. Aztán elérkezett az a pont, amikor húszévesen odaálltam édesapám elé és bejelentettem, többet nem megyek vele locsolkodni. Először szúrós szemmel tekintett rám, de elfogadta a döntésemet, elvégre felnőtt emberré váltam.

Ezzel az elhatározással voltaképpen kikopott belőlem a húsvéti életérzés. Ma már csak jókat mosolygok, ha a hétfői pirkadatkor még látok egy-két elegánsan felöltözött fiatal apukát, amint kisfiával kézen fogva mennek megöntözni a hervadozó virágszálakat. Azért a nagy zabálásokat nem hagyom ki, idén talán egy bő lábasnyi jóízű marhahúsleves és vadas lesz a menü, amit majd egyedül fogyasztok el.