Zsuzsi bácsi

Néhány héttel ezelőtt a balassagyarmati kórház előtti buszmegállóban ráköszöntem egy ismerősömre. „Szevasz Zsuzsi bácsi” szólítással üdvözöltem a magas, szikár, ősz hajú férfit, mire a körülöttem állók felkapták a fejüket, mondván micsoda tiszteletlenséggel illettem az éltes korú embert. Persze nem tudhatták, miért tettem ezt.

István – mert róla van szó – a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben buszsofőrként dolgozott, a Szécsény és Balassagyarmat közötti járatokon teljesített szolgálatot, vezette a legendás Farost, meg a régi jó 260-as Ikarust. Hosszú, sötét hajat viselt, ezért is kapta a Zsuzsi becenevet. Kedves természetével, udvarias viselkedésével, kitűnő humorával hamar elnyerte az utasközönség általános rokonszenvét, sokan barátságot kötöttek vele, így a szüleim is. Nem egyszer előfordult, hogy apukámat és anyukámat az őrhalmi házunk előtt tette le, és gyakran dudált, amikor észrevette, hogy mi, gyerekek az udvaron játszunk.

Természetesen ezekről az élményekről a felnőtt korba kerülve elfelejtkeztem, mígnem egy nap az utcán találkoztunk vele, és anyu Zsuzsiként üdvözölte. Ezután ismerkedtünk össze újra személyesen, és egyáltalán nem bánta, hogy átörökítettem magamra ezt a kedélyes köszöntést. Mostanában egyre többször utazunk együtt, amikor Ilinybe igyekszik, tenni-venni a régi családi otthona körül. Legutóbb megcsillantotta azt a híres humorát, amikor tréfás megjegyzést tett a kórháznál „dekkoltatott” kerékpáromról. Ő nekem mindvégig csak Zsuzsi marad.